Remény az életünk

Létezésem mi egybe forr veled,
mindenekké lett útunkon tova,
remélvén vágyam téged nem feled,
kit szívem már el nem érhet soha.

Mert elzúg az árja az időnek,
mit elfed a távolba tűnő múlt,
hűvös az ősz egymást szeretőknek,
mint rőt levél szívük le földre hullt.

S csenddé lett sorsuk néma éjjelen,
szeleknek szürkült szárnyába vész el,
nekünk már nem lesz veled, és velem
felfogjuk tiszta, s hűvösült ésszel.

Elmond a szó mindent, hogy szerelem,
néha úgy fáj, amit hagyott nekünk,
ha tudom, lettél volna mindenem,
s maradt csupán, remény az életünk.