Reménycsillám

Kinézek az ablakomon, onnan nézek szerteszét,
eszembe jut mily nevetve néztem régen hóesést,
két gyermekem arcán hancúrozott kristály hócsillám,
boldogságtól kacagva néztek önfeledtem énrám.

Arcukra hiába festett pírt a tél hideg szele,
játékukat nem zavarta a zord idő sohase,
de jó lenne ha visszafordíthatnám az éveket,
s velük játszhatnék, feledve az elmúlt időt, terhet.

De hirtelen eszmélek, s a ködben tűnő álomkép,
csupaszra festi mindazt, mit már vissza nem hozhatnék,
kislámpám fénye halovány árnyakat a falra fest,
s magamba mélyülve szól egy dal, mely régen feledett.

Még mindig itt cseng fülemben, de lassacskán tovaszáll,
magányos embernek az ünnep csak távolodó nyár,
majd egyszer én is lehetek ki boldogságot érez,
emberből vagyok, ki koldusként szeretetért éhez.