Nyálkás, ködös és néma lett az este.
Melléd ülök, a kezedet keresve
és, mint végső menedéket; markolom.
S mert hozzám bújsz; hát átölel karom…
Riadt madárka, mely otthont nem talál,
érzem, hogy lüktet, a szíved kalapál…
Átjön a ritmus, szavak sem kellenek,
a szótagok most mind mellékesek …
S.O.S.-t ver hangosan zakatolva, ütve;
Mi lesz velünk?- némán dobban fülembe
Hogyan tovább?- ez visszhangzik fejemben;
és csak szorítlak ,.. méla szédületben …
3 hozzászólás
Van ebben a pillanatnyi riadtságban amiről szól a vers, valami mélyen magnyugtató,
valami csodaszép… az, hogy ott vagytok egymásnak!
Hozzád mindig érdemes betérnem!
Gratulálok
Köszönöm szépen András …
Szorítsd hát csendesen,
amíg lehet, e madárka
szívedben verdessen.
A reményt ne veszítsd,
s tartsd Őt szoroson,
a pillanat élménye
meglásd el nem illan.
Kedves András!
Csodaszép e pillanat, mit "reménytelenséged" alkotott.
Szeretettel: Angie