Ágyamon fekszem, szobámban minden villany ég.
A ház sötét. Körülöttem csak a közelség.
Éjfél már elmúlt. Fényárban úszik a szoba.
Hozzád szállok gondolatban. Olyan jó volna…
S máris. Felemelkedek. A karom kitárom.
Szemem nyitva. Szédülök. Tudom, ez nem álom.
Nincs akadály. Átkerülök a zárt ablakon.
Üveg nem törik. Szilánk sem csörren nyomomon.
Utamon csak egy a gondolat, mi vezet:
bár foghatnám végre puha, meleg kezed…
Az alvó város fölött, az éjszakában,
suhanok egy láthatatlan fénysugárban.
Tündérszárnyamon megcsillan az ezüst Hold,
most egyszerre él minden, mi lesz és mi volt.
Egy különös érzés kerít hatalmába,
testemen áthatol a Holdnak sugára.
Egy vágy hajt csak: hogy álmodban Veled lehessek,
hogy, azon a másik tájon, ölelhesselek!
És én úgy szeretném csak, hogy észre se kell vedd,
Aludj csak hát. Fejed párnádra nyugodtan tedd.
Szeretnélek látni, bár Te engem nem láthatsz.
Álmod veled együtt várni, mit már úgy várhatsz.
Csak nézni, ahogy elsimul arcodon a ránc –
akkor veszi kezdetét ez a szédítő tánc.
Egy tündér tánca ez, amit álmodban látsz,
amit álmod multával sehol sem találsz.
De mézként édesíti minden éjszakád,
elűzi kis szívednek minden bánatát.
Megérintenélek, hogy Te ne is érezd;
hogy aztán csak a tündért, álmodban, kérdezd.
„Az álom csókja mondd, hogy miért oly édes?
Az ébredés könnye mindig miért véres?”
A tündér megbillenti lenge fátyol szárnyát,
és a semmiben látod már távozó árnyát.
Nézel csak utána és oly nehéz a szíved,
bár mosolygott… s ki tudja mért? – magad sem érted.
Egy perc csak, tűnő árnyát még merengve nézed,
s szemedet befogva már apró kezét érzed.
Felismered, pajkosan nevet, eléd röppen;
Honnan tudtad? – kérdi, majd kacagva ellibben.
Édes játék ez. S én látom szempilládon,
ahogy elsodor a földöntúli álom:
a felkavart szélben, ugyanúgy, mint hajad,
hosszú pilláid is nádként hajlonganak.
Csukott szemhéjadon is keresztülragyog,
mint ezernyi Hold fénye, fehéren csillog,
mit látsz: a tündért, aki nem töri a fényt,
álmod földjéről ahogy eltörli az éjt.
Szeretnék puha csókot lehelni arcodra.
A rúzsról megfeledkeznék – s nyoma maradna.
Csak mosolyognék ezen vagy halkan nevetnék,
s álmodban Belőled is egy mosolyt kicsalnék.
A tündér jönne – szivárványszárnyával legyint,
s tűnne a rúzsfolt, s ő is köddé válna megint.
Arcodról pedig, ott, ahol az ajkam érte,
Csillámok szállnának fel, fel a messzi fénybe.
(2006-03-08)
2 hozzászólás
Mit akartál kifejezni a “Körülöttem csak a közelség.” résszel?
“Utamon csak egy a gondolat, mi vezet” Ugye Te is tudod, hogy ez a sor mire emlékezteti a többséget. Szerinted illik a versed stílusához?
“testemen áthatol a Holdnak sugára” Ez egy kicsit sután hangzik, de gondolom Te is érzed. Csak hát ugye a ritmus meg a szótagszám!
“elűzi kis szívednek minden bánatát.” Gondolom, a kedvesedhez szól a vers és nem a kisöcsédhez. Márpedig akkor a “kis szíved” elég furán hangzik.
“Az ébredés könnye mindig miért véres?” Ez a sor abszolút nem idevaló. Egy ilyen álomszerű, tündéres szerelmes versben nem beszélhetsz “véres” könnyekről. Próbáld meg máshogy kifejezni a kontrasztot!
Az apró hibáktól eltekintve, szeretnék én is ilyen szép, szabályosan tudni verselni!
A “szédítő tánc” kifejezés pedig kifejezetten tetszett.
Formailag teljesen rendben van a vers, még a tartalomnak, a mondanivalónak kell egy kicsit érnie.
Kedves Melinda, örülök, hogy ilyen behatóan foglalkoztál a versemmel, és hogy tetzett a formája – ezt akkor írtam, amikor még elképzelhetetlennek tartottam eltérni valamilyen szabályos versformától (akár olyantól, amilyenben már verseltek előttem, akár még fel-nem-fedezett-től) – azért ma már vannak szabadabb verseim is és ugyanannyira szeretem őket. Ez egyszerűen egy “más műfaj”. Szóval ez jó.
Volt ám kritikád is szép számmal…
Tehát lássuk a válaszaimat.
“Körülöttem csak a közelség.” – annyit jelent, hogy be vagyok zárva a négy fal közé, nincs távolság, vagyis nincsenek nagy távlatok, amiket beláthatok. Ennek illusztrálására javaslom a Végtelen közelség c. másik versemet.
“Utamon csak egy a gondolat, mi vezet” – sajnálom, de nem tudom, mire gondolsz. Az egyetlen, ami beugrik, az az “Egy gondolat bánt engemet” sor, Petőfitől, de egész biztos vagyok benne, hogy amikor írtam, ez eszembe se jutott. Vannak verseim, amikor tudatosan rájátszom egy ismert vagy kevésbé ismert versre, és tudom, hogy az sem hiba, ez egy költő eszköz, evokálásnak hívják (csak annak aki nem hallott volna róla). Itt véletlen a hasonlóság, és szólj, légszi, ha neked más, és hogy mi jutott eszedbe.
“testemen áthatol a Holdnak sugára” – számomra ez nem hangzott sután, kicsit régiesebb(nek ható?) szóalak, archaizálás, ha nagyképű akarok lenni. 🙂 Egyébként az stimmel, hogy hát igen, a ritmus meg a szótagszám, lásd fent, erre nagyon figyeltem.
“kis szíved” – ez egy becézés… te nem így gondolkodsz, de szerintem ez teljesen helyénvaló, és mivel valóban a Kedvesemhez szól, ne haragudj, hog ezt foggal-körömmel védem. Egyébként a vershelyzet az, hogy épp az ágya szélén ülök, és nézem, ahogy alszik, – ugyan kiben ne ébredne ilyenkor az az ösztönös érzés, hogy most én vigyázok rá, mert védtelen, mert esendő; mert kicsi?
“Az ébredés könnye mindig miért véres?” – nos, ez, aláírom, meglehetősen groteszk. Már más is kifogásolta, hogy ott használom a vért, ahol nem kéne. Mintha csak fel akarnék vágni vele? De én szeretem a vért, és szívesen használom. Lehet, hogy nem illik oda. De ez az én “stílusjegyem” – néha olyat írok, pont oda, ahova, hogy megdöbbentő, nem helyénvaló, groteszk, kifordult kép legyen. Kicsit tükröz engem is.
Ennyit erről, a védelem nem kíván többet szólni! 🙂
Mégegyszer köszönöm, a dicséretet meg a kritikát is!
Üdv
Zsázsa