Múló, mázsás sikoly telepszik a tájra,
Nyögnek alatta rettegő szívek.
Hajdan volt tekintetek fájnak,
Közeleg ő, ki nem más: a rettenet.
Házak lehunyják szemük,
Ne lássák, mi kél duhaj vadságra.
Nyöszörgő rettegés öklendi terhét
Félelem palástja borul minden házra.
Ahogy vonul, féktelenül zabál,
Étke bűnös szívek mélyének titka
Ősidők óta jár már erre,
Múlhatatlan éhség hívja vissza.
Mikor elvonul, éhsége csillapodott.
A túlélő, leborul szája az életet issza.
Majd feláll, mintha mi sem történ volna,
Újabb étket készít, s borzongva várja vissza.
3 hozzászólás
Tetszik! Jól sikerült! 🙂
ez hát a rettenet…jó vers:)
Ha eddig nem tudtam volna mitöl kell felnem….most rajöttem….a rettenettöl 🙂 Nagyon jo a versed, ötletes a tema, remisztö es sodro a megfogalmazas. Gratulalok az egyedisegedhez,
H.