Megadva önmagunk az ördögünknek,
a gyávaságainkba vész a hősi múlt,
hiába volt megannyi boldog ünnep,
ha garmadán belőle senki sem tanult.
A korcsuló idő csak egyre görbült,
miközben eltakarta balga végzetünk,
a lelkeinkre bár a kétkedés ült,
de elfogadható megalkuvásba tűnt.
Eladtuk őseink megannyi álmát,
miközben újakat nem álmodott az ész,
a vétkeink goromba, rút során át
lelankadott legyintve mind, ki tettre kész.
Behúzva volt hitünk, fülünk, s a farkunk,
nekünk a béna meghunyászkodás a cél,
csökött agyunk a lázadásra ráunt,
cserébe talpnyalón, vazallusul henyél.
Vajon ki lesz, ki visszaadja újra
gerinceink, vagy ez ma már botor remény,
nem is maradt, ki két kezét kinyújtja
felénk, csupán elég nekünk e durva kény?