Élesre vasalt síneken futnak
Remegő kezek érfonatán,
Sutba dobott játékvasútban
Emlékek az idő lajstromán,
Elmúlt évek vakító fehéren.
Hullámpapírrá vásott tengerek,
Álmok, hogy mindkét szemre lássunk,
Gondolkodás, rögzített sebek,
Tustollból hulló vitorlásunk
Belénk siklik, mint a fény.
Elsiettük mind az életet,
Fakó, szürke öltöny az alázat,
Ma ünnep van, – megsimogatlak,
Hőséget beton, hideget a házak,
Én nyugalmat remélek tebeléd.
Harangok zúgnak kegyvesztett csendet,
Virágágyásokat ordít az ég,
Tavasszal az erő parancsol a rendnek,
Édestestvér légszomj s a lég,
Gyöngykavics ropog, mezítláb hiszünk.
Tágra nyílt kelyheket ürítő királyok,
Virágzó mező az ostobaság,
Oszd meg és uralkodj,
Uralkodj, hagyom. Ahogy
Egyik énem osztja meg másikát.
Hisz a fának koronája tükörben gyökér,
Földből születik, majd tűzben végzi mind,
Egy utat jár be, végül legyint,
Szomorún fűzi lángjaink,
Fűtőérték csak, amiért muszáj.
Idegszálak úsznak oszlopra feszülten,
Mint fecskék kapaszkodunk néhány képzeten,
Bársonyba borított vérbő alkonyok,
Dél felé taszító mágnes végtelen,
Könyörögj érettünk kedvesem.
Mert isten tegnap beadta mosatni az eget,
Most függönyt facsarnak belőle asszonyok,
Fehér felhők helyett sötét lehelet,
Haldokló életből öldöklő halott,
Időtlen cseppek óceánja.
Végtelen kémények vesznek sűrű füstbe,
Távoli pont marad minden állomás,
Papok a tű fokán mímelnek tevét,
Mint szentjánosbogarak repülnek tovább
Negédes olajmécs sugárutak.
Árkok gubbasztanak minden tűzfalon,
Téglafoghíjakat harap a semmi,
A csordát követni olcsó hatalom,
Olyan nehéz most egyedül lenni,
Ásító szemek kérdeznek vakon.
Árnyékok kúsznak elő a zenéből,
Puhák, sűrűek, anyagtalanok,
Betöltik a szobát, szabadon járnak,
Akár odafent a meteoritok,
Keresztül egymás útjain.
Az utolsó kenetet mint báli ruhát
Veszik fel a szobrok kint a téren,
Aranybarnára sült alakjaik
Világítnak most platinafehéren,
Tudják, itt az éjszaka.
A festő megáll képe előtt,
Ahogy az olaj szemben a vásznon,
Nehéz döntés hinni újra,
Keresztet vetni kovászon,
Mert minden arc sajátunk kell legyen.
Egy irtáson az erdő alatt,
Szarvasok gyűlnek holdfényt legelni,
Máshol a világ már zárva van,
A vadászon kívül itt sem jár senki,
Lapul a sötétség, hallgat a szél.
Liftajtó csapódik, kávéskanál merül,
Felmosófa járja a végtelen kűrjeit,
A tehetetlenség nyomta konyhakő
Négyzetes életre kél megint,
Sakktábla épül a semmiből.
Erőtlen testek lépnek föld alá,
Szerelvények úszta tér, idő,
Magával vonszolja roppant kincseit
A nap áztatta lét, míg a jegyszedő
Bólint – kérem haladjunk tovább.
Aranyszín homokot perget a szél,
Szemekbe őszült vörös könnyeket,
Kiszáradt tavakban fürdő mesét
Hallgatnak süket gyermekek,
Galambzúgással ébred a nyár.
Ingujjak szállnak villamosra,
Görcsösen fogódzó érdes kezek,
Látó kéreg nőtt a fákra,
Borotvaéles levélerezet,
Minden élő emberré idomult.
Csillogó szemek kémlelik a távolt,
Némelyikben, mint a csipa állnak,
Gyökeret vert inas lábaikkal
Híreket visznek a halálnak,
Kellemes órákat, perceket.
Edzett acél a folyó vize,
Hűvös tükörben megy le a nap,
Szárnyashajók cikáznak merészen,
Tagba szakadtak a hidak,
Köd borít minden hegyet.
A pernye mindig magasabbra száll,
Mint azt megfogni tudná a képzelet,
Idővel az oxigén is nehezedik annyit,
Míg tüdővel bírni nem lehet,
Ítélet nincs, csak rögzített sebek.