Rójuk az utakat

Hosszú még az út a fényes hazáig,
Ám rójuk az utakat mindhalálig.
Ballagunk poros úton, nincs megállj,
Kikövezet út vezet – azon sétálj.
Előle nem szökhetsz, rónod kell az utat,
El nem tévedhetsz, mert jó irányba mutat,
Az útról le nem térhetsz, mert elveszel,
Ha ellene valamit tüstént nem teszel.

Rójuk az utakat, nem tudjuk, hol van vége,
Elszáll a pillanat s vele a nehézsége,
Rójuk az utakat, az élet véges útját,
S lassan levakarjuk a ránk száradt porát.

Elindultunk rég mi már, (idáig eljöttünk)
Nem tudjuk, hogy ránk mi vár, (de tovább kell mennünk)
Hisz erősek vagyunk, (mi soha fel nem adjuk)
A célunkba eljutunk. (mibe áhítozunk)
Az utunk úgy tűnik végtelen, az időnk úgy tűnik kötetlen,
A feladat úgy tűnik képtelen, de a végén leszünk győztesen.
Célunk ragyog fényesen, a véletlen nem lehet véletlen,
Életünket éljük teljesen, ne ragadjunk le mindenen.

Rójuk az utakat, nem tudjuk, hol van vége, (végre)
Elszáll a pillanat s vele a nehézsége, (ó, az égre)
Rójuk az utakat, az élet véges útját, (várjuk alagútját)
S lassan levakarjuk a ránk száradt porát. (piszkos porát)

Biztosra veszem, hogy egy napon, Elérjük a célunkat,
De mi addig is a koros úton, Rójuk az utakat.
Mert bármilyen nehéz is talpra állni, a magasba kell újra szárnyra kapni,
Nem szabad feladni soha, (soha, soha) ha él még a remény halvány sugara.
Nem tudhatod semminek a végét, Titok fedi mindennek kilétét,
Mert, ha tudnád rád mi vár, az már nem lenne kihívás.
Ha lelkünk, testünk nem edződne, gyengék maradnánk örökre,
Ezért ródd a saját utadat, hogy megértsd, elfogadd a sorsodat.

Rójuk az utakat, nem tudjuk, hol van vége,
Elszáll a pillanat, s vele a nehézsége,
Rójuk az utakat, az élet véges útját,
S lassan levakarjuk a ránk száradt porát.

Rójuk az utakat, nem tudjuk, hol van vége, (az egész egy örökös ’mókuskerék’)
Rójuk az utakat, az élet véges útját, (amelyben nem fog a fék)
Elszáll a pillanat s vele a nehézsége, (eltűnik, elillan mindörökre)
Lassan levakarjuk az út ránk száradt porát. (amíg rójuk az utunkat körbe-körbe)