Rómeó és Júlia

Rómeó

A szerelem volt csak halhatatlan,
s a gyűlölet villámai között
rátaláltál – angyalnak öltözött -,
oly szép, hogy az eldalolhatatlan.

Gyűlöletben botladozva élni,
hol ősi viszály fertőz, mint ragály,
s az ép gondolat fejtetőre áll,
a szerelmes szív pusztulását nézi.

Ahogyan nyílik tavaszi virág,
kit napsugár simít és csókot ád,
s a természet örök fényében ég,

szerelmed is mint a tűz, mint a láng,
mint szédült háborúban a világ,
hamvába holtan is örökké él.

Júlia

A szerelem volt csak halhatatlan,
s Te szűz mosolyod igazát élted,
nem volt szebb menádok, se szirének
között nálad a dalban és táncban.

A csontszáraz gyűlöletből íme
szikra pattant, szíved szerelemre
gyúlt, s a viszály árka síri mélybe
húzta halotti lepel – fehér kezed.

Mondd megérte-e egyszer lobogni,
feladva nevet, vagyont, s életet,
a léten túlra is elmenni,

ha oda ment el a kedvesed?
Szabad-e mondd így szerelmesnek lenni,
vagy talán kevésbé nem is érdemes?