Rózsakeringő

A Diótörőnek

Szenteste majd, ha legyűr az álom,
megjelenek egy túlparti bálon…
Nem kell a torta, táncolni jöttem,
szakadtan bár, hajótörötten –
aranyra festett dióhéj-csónakom
is törten hever a parti habon…
Palotád éjkék kupoláját
ezernyi csillag lukasztja át,
álmom gyertya és fenyő illatába lopja
valami távoli nyár rózsaillatát.
A karmester most lassan int,
szakadt daróc-ruhámon selymet tapint
két kezed, s visz, repít a táncba,
körülöttünk már száz rózsa járja.
Nem is karod az, ami befon:
az igazi mosoly faragott arcodon…
Szárnyal a zene, és arra senki nem figyel,
amit az Egérkirály énekel,
klarinétok édes futamától nem hallani,
hogy: Trallala, hallali,
táncoljatok csak rózsák,
reggelre tél jön el, a tél jön el…
Nem érdekel, motyogjon bár
vihogva az Egérkirály,
még szól a zene, még áll a bál,
s karod hiába van álomból és fából,
Szenteste kitáncoltatsz a fagyos világból.