Kinek szíve még meg nem perzselődött,
kinek lelke még nem érezte tüzét,
ki a világot nem látta rózsaszínnek,
annak minden nap egyformán kel fel.
A lány rózsaszín bárányfelhőn lépdelt,
úgy hitte örökké tart a szerelem,
lebegett mikor a fiúra gondolt,
eszének helyén szíve zakatolt.
A fiú mennyei tollpárnán repült,
bájos külcsínnek bűvkörébe került,
ilyen fénylő szempárt nem látott soha,
kéz a kézben repültek és szálltak tova.
Egymást akarták és senki mást,
s míg tartott e csodálatos románc,
fiatal szívük összes zugát
édes szerelmük íze járta át.
Vágyaik légyottja lett ez az érzés,
azt gondolták örökké tart majd e kéj,
ám káprázatuk csupán múló vágy,
mely szép emlék lesz egy őszi délután.
2 hozzászólás
Kedves Melinda!
Az a jó és szép ebben a rózsaszínű versben, hogy utalsz rá, minden sorában érezteted, hogy csak egy rózsaszín álom, igen, ilyennek élik meg a szerelmesek, igen, nem szabad őket felébreszteni, bár sokan kívülről giccsesnek tartjuk őket, vagy inkább azok, akik nem élték ezt át. Akik igen, hagyják, mosolyognak, fátylas szemmel, mert a szépséget nem a mondataikban, hanem egymásra néző, fátylas szemeikben fedezzük fel.
Nagyon jó a lezárás is.
üdvözlettel: Grey
Grey!
Az első szerelem misztikumáról, a tiszta, ártatlan érzelmekről írtam a versemet. Azért is ilyen "rózsaszínű" minden benne. Valóban csak egy szép emlék maradt belőle, pedig akkor úgy gondoltam, hogy ő lesz az igazi "nagy Ő".
Üdv: Melinda