Rozsdás-dér marta emlékeim

kavarognak bennem
kusza, néma emlékek.
Tavaszi virágeső a kertben,
piros-pozsgás mosolygó tulipán.
Lágy szellő simogató ereje,
ahogy fölnéztem az égre
elszállt minden, ami bánt.
A néma ragyogásban valahogy
otthon volt a szívem, az énem.
A nyári esők hűsítő, vad
ereje, mint az ifjúság szárnyas
madara csapkodott,
villámokat szórt égi kardja.
Az öreg ősz csöndre
intette lágyan. Felöltözött
ünnepi ruhába.
Csillogó bíborral barnára
festette ékszerét.
Elmúlt tavasz, ősz, nyár…
kapaszkodom a rozsdás-dér
marta emlékeimben.
A fákat körülöttem ezüst-dér
csípte, sóhajtanak fázósan.
Kapaszkodom görcsösen,
nem bírok elindulni.
Béna a test, néma a száj.
Kutatom, – keresem a fényt,
majd lassan felszárad
köd, dér, rozsda-marta emlék
kitisztul szívben, szóban.