Az áramlatból
úgy vetem ki magam,
mint szárazföldre
a hajótörött:
a rémült pillanat
velem zuhan,
dombokra tekintő
ablakok
álmosan nézik
az eget,
a lét fájdalmáról
mit sem sejtenek,
félretaposott papucsok,
könnyező szemek,
borostás arcok,
éhező szájak,
sötét sikátorokban
fehér szakállak,
a lépcsőn száraz
kenyeret majszol
egy gyerek,
lüktet a gyalázat,
nyomor zabálja föl
a lelket és a házat,
rozsdás lesz a fény,
a szivárvány
levedli színeit,
öklös szél arcomba vág,
hallom,
recseg az égbolt :
omlik a világ
11 hozzászólás
Borús képek, borús lét.
Sajnos a világnak van ilyen arca is.
Remek képekkel fested le a bánatot, a nincstelenséget az elhagyott emberi sorsokat.
Tetszett.
Üdv: József
Szia!
Megrázó vers. Jól érzékelteted a megnyomorított emberi életet.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm kedves szhemi és Rozália, megtisztelő a figyelmetek!:)
Nagyon átélhető, jó vers. Kár, hogy ilyen témákkal is kell foglalkoznunk.
Gratulálok !!!
Köszönöm, hogy itt jártál kedves Old Padavan!:)
Megrázó…megható vers.
Köszönöm, hogy olvashattalak.
Köszönöm kedves zsike, örültem, hogy jöttél!:)
Lenyűgözö, és megdöbbentő…ez a két dolog jutott eszembe..ja és még egy….
Ezt csak Te tudtad így megírni.
dinipapa
Köszönöm szépen kedves dinipapa…és nagyon örültem is Neked:)
Igaz vers és látlelet. Gratulálok!
Köszönöm szépen!:)