lesték ki magányos utam az éjjelen át
lassan lépdeltem csak hiszen egyedül voltam
az éj fülledt árnyait magam előtt toltam
mögém gyülekeztek a vicsorgó-kék rémek
kik tenyerüket tartva álmot lopnak – kérnek
csillámtalannak tűnt az egész kihalt város
de tudtam hogy a lepel alatt minden sáros
10 hozzászólás
Szia!
Versed jól visszadja magányos sétád félelmetes, titkokat leleplező hangulatát.
Szeretettel: Rozália
Köszönöm Rozália!
Hanga
Szeretem olvasni a művészien megfogalmazott írásaidat, akár szomorúak, akár vidámak 🙂
barackvirág
Nagyon kedves vagy barackvirág, köszönöm 🙂
Hanga
Kemény vers, Hanga, a ritmusa erőt mutat, mégis lehúz, ahogy megfested a sötét város képét, mégpedig a belső megélés szintjén. Kivetítés, vagy beszivárgás? Ki tudja? Egységes érzés, remek megfogalmazásban, nem jó érzés amit közvetít, de hat erősen. Tetszett!
aLéb
Kedves aLéb, igen ez egy olyan pillanat, ami kívül is – belül is elnyel, magába szippant, mint a sötétség.
Köszönöm a véleményedet!
Hanga
Félelmetesen szomorúságos…
Nagyon el tudom képzelni…
Gratulálok!
Gy.
Nagyon köszönöm kedves Gyömbér!
Hanga
szia Hanga!
Nyolc sor csupán, mégis végtelen mélység az, amit feltár előttünk…
…végtelen és szomorú…
grat.
leslie
Kedves leslie, köszönöm mély átélésedet.
Ölel:
Hanga