Sárutca

Az utcán csak sár van, és ködbe vész a vége;
kóbor kutya nyargal találkahelyére.
Egész éjjel egy meleg vacokról álmodott
a szegény kis átkozott, miközben
meg-megvonaglottak ázott bundája alatt
ideges inai. Talán akad majd egy falat
penészes kenyér a sok szemét között.
Tegnap délután a halnára költözött egy lomha,
rőt szuka. Ki tudja, tán megtűri őt, ha látja:
egy eltépett kötél lóg a nyakába’.

Nagy íveket ír le éber kábulatban, szigorún
monoton, előbb szaporán, majd lassan,
épp, mint egy logaritmusgörbe, folyton
távolodva, lesunyva a földre száraz orrát.
Látszik, megtanulta már az embert –
kerüli, mint log2X az y-tengelyt.
Az utcavégi köd fölött, mintha lebegne,
az emberi erő az égre szegezve:
fénylő metropolisz. Ott mennyi szemét lehet,
mennyi kincs, s konok szukák helyett
mennyi jó falat? Mégis, azt a zord falat,
melyet embernek hívnak, túlontúl féli.
A sáros kis utcával ő éppen beéri itt vidéken.

Csak még egy tavaszt látna, még egy új nyarat.
Olyankor akad neki is épp elég falat, és tág,
meleg vacok az egész világ. S ha senki más
nem is, a Nap megsimogatja. Ő pedig majd
elfekszik és hagyja. És nem didereg.
Pihennek bundája alatt a fáradt idegek.

S hogy e bolygó még furcsább hely legyen,
szembe az úton mindig jön egy újabb idegen.
S no lám, itt még neki is akad irigye. Hiszen
jó sorsa felbundázta őt, s ott áll egy kétlábú eb
a híd előtt, aki nála is jobban érti már az embert.
Minden lépte súgja: így jár az, kit megvert az ég.
Ott semmi nem elég, ahol még kabát sincs a háton.
Ez a szegény kis jószág is gazdagabb a kétlábú
ebnél, aki fajtársai közt a sárban lent él és lassan
már szavukat is feledni fogja. A reménytelenség
menthetetlen foglya ő; se vacok, se holnap,
csak az útvégi ködvilág, s a távolban
az a fénylő metropolisz. Oly távol van…

Megállnak most, egymásra néznek. Két kis
szégyenfoltja lenn a magas égnek, kivert kutyák.
A kétlábú eb szeme még jóságos, int vele,
hátha a kiskutyáról leoldhatná azt a kötelet.
De nem lehet. A kis kóbor ragaszkodik hozzá,
szabadságának jelképe az. Erővel tépte el,
s ha tőle elveszik, belőle az erő is távozik.
Jól érti ezt kétlábú rokona, és biccent szelíden.
Mindketten tudják: innen nemigen szabadulnak.
Ez mozdítja lábukat szigorún monoton
a sárutca két szélén, konokon lesunyva bús fejük.
Rabjaként élnek a furcsa szabadságnak,
s mintha tényleg húzná a bokájuk azt a
súlyos vasgolyót, mit látnak, mit odaképzel a szem.

Kullog a két alak a sárutca két szélén,
s nem tudni, melyik szánja jobban a másikat.
A távolban a fénylő metropolisz nem hívogatja
őket, távol van. Bennük már úgysincs annyi erő,
ami akkora útra elegendő volna. Elszívja a tetű
meg a bolha, és kiszívja a tudat: senki nem hallja
meg, hiába is ugat egy kóbor eb. Ha megdöglik,
hát egy gonddal kevesebb. A bezárt szemű házak
rabjai a csukott ajtók mögött dideregve félik
azokat a lépteket, és titkon csak remélik, nekik
ez nem lehet osztályrészük. Odakünn a két árva
baktat, van még némi cél. Már csak az utca végéig,
ahol a szél zenél, talán túl egy kanyaron,
egy dombra fel, ahonnan majd sietve
visszajönni kell, mert nincs ott se semmi
és senki nem felel, még a Nap sem. Ő is csak
a metropolisz felé mosoly’g, az ő tornyait önti
le arannyal, miközben itt lomha ködben nyargal,
akinek nincs is hová. Egyik erre, másik arra.
Most egy röpke pillanatra érintették egymást
a szemekbe költözött végtelenség néma nyelvén.
E pillanatig nem voltak teljesen egyedül,
újabb haladék született; menekül még a lélek.

De az utcán csak sár van, és ködbe vész a vége.
A kis kóbor nyargal találkahelyére.
A hideget lerázni még talán sikerül, s az ég is
lehet, egy percre még kiderül, a szemét között mégis
lapulhat haladék, néhány falatnyi lét, ami elég
lesz holnapig. A kétlábú is arról álmodik,
hogy az utca végén talán kevesebb lesz a sár,
könnyebb lesz a járás, és a köd mögött, ha vár
csak egyetlen szép holnap, ő azt megtalálja.
Viszi őket lábuk, s dísztelen talárba burkolja
lelküket a remény. Az út sara hideg és lágy,
de sohasem lesz kemény a léptük; míg pislákol
a láng ott legbelül, s a vérük kering, addig lesz
mindig újra és megint és tovább. A tagadással
csak a bölcs lesz ostobább; ők hisznek.
Vállukon valami nagy rejtelmet visznek,
és gazdagok. A szegények csak nézik, és
a foguk is belevacog erőtlen, tudatlan.
S a nyirkos köd rászitál szakadatlan az útra,
akár az új napok a múltra, s mindent eltakar.
Mert senki nem akar valóságot látni. Zárt
ajtók mögött nem is fog találni semmi igazat.