Nem tudom, ki vagy, s miért beszélsz hozzám,
távolról suttogó, ködös emlékfoszlány;
s hogy miért várok jöttödre, ha meg sosem ígérted,
vagy miért hiszem, hogy valaha ismertelek téged.
Régen kezdődött ez… Nem szavakkal szóltál;
sosem nézhettem Rád, láthatatlan voltál,
mégis elért hozzám lágy hangú kérésed:
Nem féltem álmodni, s hallottam mesédet.
Egy fiúról beszéltél, ki zárt kapukon dönget,
egy szerelmes lélekről, ki testet sosem ölthet;
ki már nem hihetett szavak varázsában,
s feloldotta lényét egy megkövült világban.
És szóltál a lányról, ki meg tudott születni,
ki életet remélt, de nem tudott feledni;
s a Magány ha néha karjaiba zárta,
emlékkaput nyitott egy megkövült világba.
4 hozzászólás
Hűűű
ez meseszép..
valahogy.. nagyon megfogott..
tetszik a stílusa, a történet, a rímek.. úgy az egész.. gyönyörű
bár a cím annyira nem illik hozzá, de talán csak nekem nem..
Nem, igazad van. a címekkel mindig bajban vagyok, igazából nem is szoktam megcímezni a verseimet, csak utólag, ha feltöltöm ide, vagy pályázatra küldöm, mert akkor ugyebár illik elnevezni a gyereket… Nem mindig klappol, de igyekszem!
Varázslatosan rejtetted el a mondandódat…
Őszinte gratulációm!
Üdvi: d.p.
Szia
Nagyon nagyon tetszett!
Szeretettel:Kriszti