Várok egy vonatra.
Egy vonatra, ami sosem jön el.
Kisírt szemmel könyörgök,
hogy oldozd el vasláncom;
aztán forraszd a peronba,
amíg belélegzem a szabadság
első mozdonyfüstjét.
Mert egy részem elszökne a végzet elől,
hisz a Boldogság vaskereke sem pihen;
élesen zakatol,
felszántja agyam tekergő sínlabirintusát.
Mire utolérem kisiklik,
s én ismét vakvágányra szállok.
4 hozzászólás
Tetszett! Egyedi stílusod van!
szeretettel-panka
Köszönöm szépen Panka:) Valóban így gondolja? Mert szerintem ez az egyik legnagyobb elismerés amit költő-ember kaphat 🙂
Ügyes! 🙂 Én magam nem vagyok különösebben szabadvers párti, de érdekesek a képek, amiket lefestettél benne, úgyhogy tetszik. Csak így tovább!
Kalina
Köszönöm Kalina 🙂 Nos, én se írtam eddig sok szabadverset, de a te bátorításodra ezen változtatni fogok ;))