Mint egy pompázó virág
Fennt, a magas hegyek
között
A kopár sziklák alatt
vagyok most én is
oly egyedül.
Még lüktet bennem
az élet,
Halovány kis fénye
Lángomat szórom ki
a Mindenségbe.
Nem élek már soká,
mint a szép virág.
Nem vagyok oly erős,
S nincs hitem se már.
Hová lett a kis kertészlány,
Ki lelkem kertjét gondozná?
Kérdezem, akitől lehet,
De választ sehol sem lelek.
Elment, s nincs többé már.
Nem is fog rám várni soha már.
Kis virágaim a lelkem kertjében,
így szép lassan lesznek semmivé,
Mint testem a koporsóban,
Úgy foszlanak szanaszét.
Gyere édesem! Tedd rendbe a virágom,
Hadd legyen újra Boldog a világom.
4 hozzászólás
Kedves Zsolt
Ez egy igazi fohász, a lelki boldogságért, az elvesztett szerelemért.Hála Égnek, tudom, ma ez már nem így van, és szárnyalsz a boldog szerelemben.Nagyon szép a versed, és a képek, ahogy lefedtetted a lelki magányt, társtalanságot.
Baráti szeretettel:Kriszti
Kedves Kriszti!
KÖszönm szépen!
És mélyen igazad van, velem kapcsolatban!
Én is örülök, s boldog vagyok!
Szeretettel,
Zsolt
Hidd el Zsolt, neked is vannak nagyon jó hasonlataid. Én többet is találtam már!
Köszönöm Boer!