Oly végtelenül fáj…ez a magány, mi belül rág.
Oly kegyetlen a valós világ…mi nem enged hozzád.
Ezer akadály…válaszfalként, itt áll.
Mennék, mennék hozzád…gyenge lábam mozdulatlan.
Lelkem sajog…vigaszra vár, kiáltanák de néma a szám.
Oly végtelenül fáj…ez a magány, mi belül rág.
Oly kegyetlen a valós világ…mi nem enged hozzád.
Ezer akadály…válaszfalként, itt áll.
Mennék, mennék hozzád…gyenge lábam mozdulatlan.
Lelkem sajog…vigaszra vár, kiáltanák de néma a szám.
5 hozzászólás
Szia Liza!
Végtelen szomorú sóhajtás ez az írásod!
Vágyódó sorok az akadályfalak előtt.
Értelek, illetve nagyon is megértelek…
Lesz ez még jobb is, higgy benne!
Szeretettel ölellek: Lyza
Köszönöm, kedves szavaid, de annyira fáj….
És talán, tényleg egyszer majd jó is lehet.
szeretettel Liza
Kedves Liza!
Versed egy nagyon hosszú sóhaj, vagy inkább hangos kiátás! Én is megértem, tudom, miért érzed így. Mégis amíg élünk, reméljünk! Ne feledd!
Szeretettel: Kata
Drága Kata
Úgy örülök, hogy voltál nálam. Ha majd kicsit összeszedem magam priviben írok neked.
Köszönöm hogy olvastad.
Szeretettel Liza
Kedves Liza!
Sóhajod az én sóhajom is. 🙁
Ha nem haragszol azonban, két hibát véltem felfedezni, amiből az első talán nem is az, hiszen a "sohaj" így írva nagyon jól szemlélteti az elérhetetlenséget. Úgy érzem, ezt direkt írtad így.
De a "kiáltanák" E/1-ben helytelen, helyesen kiáltanék!
Bocsánat a kekeckedésért, remélem nem bántottalak meg!
Szeretettel: dodesz