Jobban ismerem
az arcodon a mélyedéseket,
a pórusokban rejlő csendet,
a szemed mindig más színét,
a körmöd homorú vonalát,
mint a saját arcomat.
Jobban ismerem,
a szüneteket a szavaid között,
az összes kis nevetésed,
a fejedben futkosó álmokat,
a hangod összes dallamát,
mint a saját gondolataimat.
Jobban ismerlek,
mint egy anya a gyermekét,
mint szellő a falevelet,
mint bohóc a kacagást,
mint szív a szerelmet,
magamnál sokkal jobban
téged.
1 hozzászólás
Szia Liz!
finoman hangolt, érzékeny húrokat megpendítő vers, a kissé gyengus cím ellenére. Szinte kínálja magát a rengeteg hasonlatnak, játszi könnyedségnek, de finoman egyensúlyozva, hogy ne legyen sok, ne vigye túlzásba.
"…mert benne vagy Te minden félrecsúszott nyakkendőmben, s eltévesztett szavamban…"
ez jutott szembe versed olvasása közben.
Üdv: Cal