Sosemvolt pillanat

Vársz.
A tengerparti stégen,
vízbe lóg a lábad,
s rám nézel némán.

Itt vagy.
Feldobog szívem,
pedig tudom rég,
az élet rejtelem,

mégis.

Nem hittem benne, sosem.

Lábam alatt
a deszkapalló meleg,
kezeddel elárnyékolod szemed,
szádat a pillanat
húzza,
huncut mosolyra,
s olyan most arcod,
mintha tükörbe néznék…

látom magam.

Aki igazán vagyok,
kérdő- s rejtjelekkel,
széttört, s újra ragasztott szívemmel,
mély tüzű szemedben
önnön szemem.

Karod, mi majd – tudom -,
féltőn átölel
(már mozdul kezem viszonozni azt)
de még várat magára
az édes perc;

a pillanat,
mint a citromfagylalt, lágy,
élvezettel körbenyalom hát,

benne van minden, ami kell nekem.
Ilyen egyszerű lenne…?
Nem hiszem…

Mégis.

Most majd odalépek hozzád,
s megnyugszik szívem.
Arcom a mellkasodra simul,
tenyered a hátamon pihen,

tökéletes lesz…
azt hiszem.