Éveim haladnak, szanaszét, kacagnak.
Ablakomnál árva lámpa ég.
Ha rossz volt csak rád gondoltam.
Kialvatlan alagutakba kerestelek,
s bocsátást többé nem nyerhetek.
Papírlapom régi , egyenes, szakadatlan.
Lámpám fénye, izzó, olyan, akár egy fényes hintó.
Szemeim fénye, még ácsorog emléked felett.
Kezem, most írja, hogy isten veled.
Senki országában, leszek a tied.
Töprengek a régi nyár világáról.
Szerelmünk ki nem hajtó virágáról.
Támaszom a Hold fénye, lámpám, ennek már nem éke.
Keresem még a képeim, árva, borongós emlékeim.
Kezed bársonyát, szerelmes zálogát.
4 hozzászólás
Szép, szomorkás. Átéreztem.
Kedves Szerecsendio!
Köszönöm szépen, hogy olvastál:)
Üdv: Moncsi
Szomorú, kissé melankolikus, de tetszett! 🙂
Kedves Hableány!
Köszönöm a soraidat. Örülök, hogy olvastál.
Ezt a hangulatot, én nagyon szeretem, és amilyen a szerelem is, nem mindig éli meg az ember, csak a katarzist, olykor, nagyon sötét völgyeken kell áthaladnia, mire eléri a kéz szerelmes bársonyát.
Üdv: Moncsi