Sötét éjszakában ülök
S gondolatban a csillagokhoz repülök.
Elmondom nekik bánataim
Mert ők az egyetlen barátaim.
Láttam a csillagok bús szemét
S annak minden árva könnycseppjét,
Megértően pislogtak felém
De helyem köztük mégsem lelém.
Fénycsóvát adtak nekem a csillagok
Hátha avval én is csilloghatok,
De én táskámba raktam ajándékom
Hogy a hazaúton valami világítson.
Mikor visszaértem hozzád mentem nyomban
Hogy a csillagfény nálad legyen nyugalomban.
Rájöttem nekem igazabb vagy mint a csillagok,
S én csak veled együtt ragyoghatok.
1 hozzászólás
Kedves Wiviendiel!
Még magam sem vagyok valami profi, vagy sokat tapasztalt, de ezen még sokat kell csiszolni. 🙂 Először is a rímek.
Ha nem tévedek, az első és utolsó adja a keretet a két középsőnek. Ez azért tetszett, de mégsem találom az összeset jónak. (bánataiam?! van ilyen szó? Ugyan csak a ferdítés lehet. Helyette:
Elmondom nekik minden bánatom,
Mert ők azok a kevés, igaz barátok
Másodszor a ferdítés:
lelém… manapság ezt már nem használjuk, tudom, hogy írták klasszikusok, de kitalálhattál volna szebbet.
Harmadszor:
avval… BORZASZTÓAN undorító szónak találom azt, hogy avval. Tudom, hogy a nagykönyv szerint elfogadják, de az én fülemet ingerli.
Negyedszer:
SZÓTAGSZÁM
Ez az ami még nagyon fontos. El nem tudod képzelni, hogy mennyivel jobb verseket lehet írni, ha azokkal is tudatosan játszol. Erre is csak azt tudom mondani, olvass sokat, és fejlődni fogsz. 🙂 No meg gyakorolj.
Egyébként szép kis versike, de kissé szomorúnak találtam.