Sötét mögé bújok

Új szellő fúj ma már,
a tegnap vihara lecsendesedett,
rojtos vakolatszemek a házak oldalán
mint kíváncsi angyalok rám tekintenek.

Úgy bújok a sötétbe, hogy fény ne érjen,
úgy rohanok át a mocskos városon,
mintha életem utolsó képei peregnének,
és tüzes vas hagyna nyomot arcomon.

Hol találhatnék menedéket,
hol fogadnának egy ilyet szívesen,
hogy a kemény padlón fekve álmodjam
nem vagyok senki, csak egy idegen.

Hideg van, mindenhol hideg van,
már nem melegít a kopott nagykabát,
hisz alatta a jeges lélek nem olvad,
s tán éppen elhagyni készül otthonát.

De nem, mert egyszer csak elsírja magát,
s ott ahol végig fut a könnypatak talán,
megolvadt érzéseket köt csokorba,
hogy vázában ragyogjon az élet koszos asztalán.