Sötétlen

A tégla a falban nem beszél,
csak néz rám és díszeleg.
Tudja, hogy irigylem őt,
hiszen ő már szabad,
biztos helye van a világban,
míg enyém a földönfutó,
tétova rabság a semmiben.
Bevakoltam, be is meszeltem,
de éreztem, engem ő így is lát.
Sokáig néztem a fehér falakat.
Majd egy napon befestettem őket.
Olyanra festettem, mint egy…
téglafal. Azóta tudom, hogy
őrült vagyok. A téglák tűzvörösek,
homokszín és égő kék is akad,
a fugák is a valódinak másai.
Ráfestettem a mészre azt, ami a
mész alatt lapul, malterba fojtva.
Csak egy őrült művelhet ilyent.
Sokáig néztem a befestett falakat.
Egy napon élesen besütött a Nap,
és akkor, egy különleges percben,
a falak tükörré váltak, hogy
megmutassák homlokom ráncain,
amit én a színekben kerestem.
Valamit kihagytam a műből:
mindenhonnan hiányzik az árnyék.
Nem sötétlik a fugák élethű
medreiben, nem vonja feketébe
a téglák alsó peremét, még az
apró álrepedésekbe se jutott
egy cérnányi sem belőle. Azóta
tudom, hogy bár őrült vagyok,
még sincs veszve minden.
Még nincs bennem annyi árnyék,
hogy kicsordulva belőlem,
ráfröccsenjen a falra. A falra,
amelyről száműztem a félelmes,
elaprózott sötétséget. Végül
mégis az ecsetnek lett igaza:
félni csak attól szabad, amit
mi magunk nem tudunk átfesteni;
a valóság csak vászon, s addig
nincs kész semmi sem, amíg
belőlünk a festék ki nem fogy.