Sötétség

Állok magamban,az éjszaka árnyékában,
s arra gondolok,milyen szép a nappal.
Abban a csodás fényben minden szép,
Abban a csodás fényben minden ép.
Én mégis ebben a nyomorult sötétségben élek.
Néznék,de nem látok semmit,
Mert eszemet elveszi bódító lényed,
s csak egy új szerelem segít.
Átéltem ezt már nem is egyszer,
De mindíg halálos csapdába estem,
s szépen,lassan,de biztosan elvéreztem.
Eddig mindenki elhagyott,s magamat okolom.
Szerelmem makacssága miatt,mást nem vádolhatok.

Érzem elhagyott a fény,amely éltetett,
És erőt adott a mindennapokhoz.
Nekem egy kis szeretet,törődés kellett,
s most is bármennyire kérem,nem kapom.
Már 15 éve,hogy hiányolom a női szerelmet,
És én mindig csak fej nélkül osztogatom.
Adom annak ki kéri,annak is aki nem.
Eldöntöttem,befejezem egy időre.
Visszavonulok magamnak a sötétbe,
Ahol majd helyet találnak mellettem,
Porosodó csontvázak,kik előttem éltek,
s jó tanácsaikkal ellátnak,
Nehogy megint bakot lőjek.