Spenót tükörtojással

A debreceni Nagytemplom tornyában
delet harangoztak.
Eszembe jutott, hogy éhes vagyok
meg sovány is,
húszéves és negyvenhárom kiló.
A harangszó fölkapott,
mint nyárfa szöszmöszét a szél,
és vitt volna akármeddig,
de én leszálltam róla,
mert a vasútállomás restijében volt
legolcsóbb a spenót tükörtojással.
Tányérnyi zöldben egy nagy, sárga szem,
a fehérje patyolattiszta,
mint hosszú, délutáni alvás után a gyerekeké.
Kezembe vettem a kanalat,
a csirke szeme pislogni kezdett,
a tányér forogni,
aztán az asztal, a falak és a mennyezet is.
Sosem szerettem a sergőt,
a körbe-körbe csak értelmetlen önbecsapás,
nem visz sehová.
A pincér hozott egy pohár vizet.
A debreceni víz íze nem olyan, mint a Tiszáé.
Haza kellett volna mennem, hozzád.
Már benn állt a vonat,
mocskos ablakszemével egykedvűen nézett,
neki mindegy volt, hogy felszállok-e.
De minek is szálltam volna föl,
hiszen te már sehol sem voltál.