Kilincstelen a mai este,
csillagfüggöny borította jövőm
múltját kereste,
homályba veszett autópályák
mentén kábult táblák
álomképei lógnak,
záróvonalam szakadozik,
irányít a tónak.
Vár a csónak,
rozsdás hasát marja a víz,
evezőm csobban,
lusta áramlat beljebb,
beljebb visz.
Szivárognak lyukas csónakomba
üres perceim, s mint a homokóra
mélyén a hangya, fuldokolva
nyújtom tespedt karom…
fanyalogva.
Szánalmam fojtogat
gyermeki ujjával,
önsajnálat keselyű karmával.
Lefejteném, de mozdulni kell…
elfásultam, nem érdekel.
2 hozzászólás
A kilátástalan önsajnálkozás fásultsága… Tetszett a kilincstelen este, a szakadozó záróvonal. Jó vers, tetszik az út hasonlata is…
Kösz szépen, Irén!