Mit tegyek, lassan szétfolyok,
Mint az áradó, parttalan folyó,
És csillogó homokom lerakom,
Szíved zord, hangtalan partjaira.
A neved kiáltom, te asszony szobor,
Lelked kínjaiba zárod a szavakat,
Bennem a fájó szerelem éltető hangja,
Benned az ostoba zárkozottság honol.
Hiába minden vágyam, nem leszek
Sem barátod, sem szánalmas szívtipród,
Te az életet lágy zenére lassan járod,
Én a verseimbe zárt ritmusokkal tombolok.
Én mégis csak rád gondolok, pedig
Nem szeretni, csak szabadulni akarok.
Hagyj, ne hívj vissza, a szerelmünk ellobog,
Maradnak az üszkös álmok, a suttogó sóhajok.