Szakadék szélére akasztom
testemből kitépett lelkemet,
nem várom senkitől malasztom,
földre hajítom a könnyeket.
Gyászszalaggal fonom át lassan,
mert korlátokhoz szorítanak,
csak néz, ahogy sétálok halkan,
lelkem sebei ordítanak.
Lábaim a szakadék szélén
várnak egy apró mozdulatra,
meglök egy fojtogató érzés,
s maga ott van egy karnyújtásra…
13 hozzászólás
Mély érzésű, szép vers. Egy dolgot azonban nem értek… ha a "lelked" van a szakadék felett, akkor az utolsó versszakban miért a "lábaid várnak apró mozdulatra" … bár ha úgy veszem, hogy a test megölheti a lelket, akkor értelmet nyernek ezek a szavak…
Szeretettel: Gy.
Köszönöm Gyömbér a válaszod. A lelkemet egy képzeletbeli "fogasra" akasztottam ott a szakadék szélén, s utána már a test áll üresen, értelmetlenül mellette, külön-külön, aminek talán jobb lenne, ha lezuhanna a mélybe… Így gondoltam… De nagyon örülök, hogy olvastad. Lehet, hogy nem fogalmaztam tisztán, de zokogva írtam ezt a verset… 🙁
Igen, érezni a versen keresztül a feldúlt lelkiállapotot…
Kedves vagy, hogy elmagyaráztad az akkori érzésedet… azt hiszem, ahányan vagyunk, annyiféleképpen értelmezünk egy-egy verset, mert mind mások vagyunk, más érzésekkel, gondolatokkal…
Gy.
Üdv!
Igen, valóban nagyon képszerű ez a testből kivett és fogasra akasztott lélek, aki végignézi (?) a test zuhanását. A vers végén csak a lökés jelenik meg, ami talán a testet a mélybe taszítja. Aztán jöhetnek az olvasó gondolatai. Éppen ezért nagyon tetszik a befejezés!
Kedves Andika!
Ez a vers lüktet… érezni a fájdalmat amit a rímekkel egyre csak korbácsolsz feljebb és feljebb úgy, hogy a végén már az olvasó is szinte a saját bőrén érzi…
Ami a technikai részét illeti… biztos írtam már, de elképesztő, hogy bizonyos tekintetben milyen hasonlóak a gondolataink… talán egy kicsit a stílusunk is…
Elgondolkodtató a dolog, de talán igaz: Nincsenek különleges helyzetek, és emberek, minden egy nagy körforgás, amit te éreztél tegnap talán ma én fogom, és így lehet, hogy oly hasonló témában és érzésekkel írunk egy dologról.
Gratulálok: A.
Kedves Andika!
Mélyről jövő fájdalom kitűnő megfogalmazásban.
Szeretettel: Rozália
Na igen…
Ez is szép lett! 🙂
Andika, ez is nagyon szép! Többször el kell olvasnom, mert így kerül helyére minden. De éppen ez a jó benne!
Szinte sírnak szavaid,
fájdalmadtól.
De ugye nem válsz meg
még önmagadtól?
Gratulálok!
Köszönöm az értékeléseket!
Félix! Nem, nem! Ez már régi ügy és feldolgoztam… 🙂
Akkor minden rendben van!
Meg hát igaz is, az előző verseid
a jelen boldogságaitokról szólnak!
Üdv:Zsolt
Versed elvarázsolt!
Szívből gratulálok, ismerős érzés!
Üdv,
Zsolt
Mély fájdalom sugárzik versedből, nagyon szépen formáztad meg…grat!:)