Voltunk már egymásnak,
s lettünk lassan másé.
Az emlékek szépsége,
ma már csak egy árnyék.
Mikor felébredtél,
már nem voltam melletted .
Mikor lefeküdtél,
nem volt rám szükséged.
Számkivetett lettem,
magányom a váram.
Felvonó hídját,
előtted bezártam.
Kívül rekedtél rajt,
sír a lelkem érted.
Keserű ízét magányodnak,
nyelvem hegyén érzem.
4 hozzászólás
Nahát! 🙂
Nagyon tetszett, így, az egész! 🙂
Üdv.:
Daniella
És ha még tudnád, hogy ez a te versedből született! Mikor elolvastam a versedet és oda írtam a három sort, úgy gondoltam, hogy ez meg ér egy próbálkozást és ez lett belőle. Úgy hogy ezt a verset neked ajánlom, hiszen a te versed ihlette! :o)))
Köszönöm! :)))
Örülök, hogy megihlettelek! 🙂
Ez igen!
Akarom mondani, mik derülnek ki, mik vannak!:)
Gratula!
Barátsággal:Zsolt