és még mindig itt vagyok.
Múlnak a hetek,
s én újra csak hallgatok.
Hiányzik az érintésed,
bársonyos bőröd illata,
túlfűtött éjszakáink
tűzforró sóhaja.
Szükségem lenne rád,
minden pillanatban,
újra és újra
lángolni akarok a karjaidban.
Élvezem, ahogy küzdesz
szilaj testemért,
szívem tartalma elszáll
apró lepkeként.
Futok, menekülök
a vágyaim elől,
elnyomva mindet,
mert úgy érzem, megöl…
Kivégzi lelkem,
ketrecbe zár újra,
s a pici lepke végleg
leszáll a kútba…
4 hozzászólás
"Élvezem, ahogy küzdesz
szilaj testemért,
szívem tartalma elszáll
apró lepkeként."
Jaj, ez nekem groteszk! Szíved tartalma elszáll? Mire gondolsz?
Elszállt a fellángolás, amit a fiú iránt éreztem. Azaz, rájöttem, hogy ennek nincs értelme. Nem tudom, így érthető-e. 🙂 Lehet, hogy egy kicsit furcsán fogalmaztam…
Ezt a verset egyébként egy válaszút előtt írtam. Amikor el kellett döntenem, hogy hogyan tovább: laza kapcsolatokban szenvedek vagy hagyom, hogy elérjen a szerelem… Utóbbit választottam, és azóta nagyon boldog vagyok. 😀
Kicsit tényleg furcsán fogalmaztad. Sok-sok jó verset kell olvasni ahhoz, hogy te magad is jót írj. Én javaslom neked a klasszikusokon kívül itt a portálon – elnézést, hogy csak néhányat emelek ki – András, Hanga, Colhicum, Weiland, Abigail verseit. Sokat tanulhatsz tőlük.
Ja? És örülök, hogy most boldog vagy.
Köszönöm a tanácsokat! 🙂
Igyekszem megfogadni őket!