egyet akart csupán tőlem, s tőled:
a nyughatatlan érzést, mely hatalmába keríti
a szerelmeseket.
Nyughatatlan vágy szunnyad, mely előtör,
s olykor-olykor megvigasztal furcsa játékával,
magához szólít bájos kacajával,
s máris szájon csókol.
Emlékszel, mikor még minden összeállt,
s azt hittük minden szép és jó a világon?
Igaz ketten voltunk csupán,
s mégis áthatott valami báj.
Nem tudom, mi volt, nem vágytam utána,
egyvalamit tudok: nem volt hiába.
A csók, s mindem ölelésed után,
csak boldogabb lettem, tőled galambocskám!
Vérvörösséged csak fa volt a tűzön,
engem hozzád csak önmagam űzött.
De mi a fontos, miről szólt szerelmünk,
mi volt az mi végett egymást ölelgettük?
Rabok voltunk, jobb, ha ezt belátod,
nem menthettük meg a haldokló világot,
de mégis, valamiképpen az első csók után,
megváltozott a változó világ.