Szegény világtalan
Koldusa világnak
Nem ér véget szenvedése
Rá soha nem várnak.
Színre lép, s eltűnik
Az életek, s emlékek közt
Őriz magában egy képet
Amit a világ összetépett
Hazát keres de nem talál
Otthon várja a vén halál
Feni már a kaszáját
Amivel sújt le rá
Nem akar már menekülni
Nem akar több fájdalmat
Nem gondolni, s nem vágyni a halálra
Csak várni arra a másikra
Kiben a szívem egésze dobban
Lelkem otthonában
Elmerülni szemeiben
S vele várni a halálra
2 hozzászólás
Drága Zsolti
Tudod barátom, olvastam a versed, és az jutott az eszembe,
– Istenem, nagyon sok ilyen Szerencsétlen,,világtalan” él körülöttünk.
Akik már csak emléket őriznek, kik a a múltnak élnek, abból merítenek erőt, és a jövőben is az elmúlt emlékeket Szeretnék látni…Aztán csend, és elmélázott tapogatás, vakon hitt szerelem, és önámítás.Látod?Így is lehet értelmezni, gyönyörűen megírt soraid.Nem konkrét viláktalant, hanem lelke sötétjébe üldözött, lelki hontalant.Nagyon tetszett!Bár az is lehet én ezt csak belemagyarázom, még is gondolat mozgató a versed!
Tehát:Elérte a célját a műved, mert mögé is lehet látni:)
Millió baráti pusz
Barátosnéd:)
Drága Kriszti!
Annyira örülök, hogy van olyan ember, aki nem szólja le írásaimat, hanem értékeli, s még a lényegét is látja érzi!
Nagyon nagyon örülök ennek!
Abszolute nem földi vakságról írtam, jól megérezted, nem magyaráztál bele semmit!
Puszi:
Zsolt