Tél födte hóban tovasurran,
Árnyékhomályba menekül
Sírkereszt előtt, magányban-meztelenül,
Kiszolgáltatva önmagának,
Szégyenbíbor önsajnálatban
Vagy sírdísz-liliom fehéren,
Temetőnyugalmú üres éjben
Már nem vár rá se szégyenkereszt,
sem mindent megváltó szenvedés,
Mert ha akarja, ha nem,
naptűzön, ég csak ég!
minden éjszakában elhagyottan,
S kérdéseidre nem talál választ.
Máglyára vetett néma átokhang,
Pernyeként hull a fölös’ nászi-ágyra,
Hol hiába-vérvágytól fuldokolva,
Kihűlt öleddel haldokolván!
Jöjj vérfarkasok dübörgő dobogása,
Mindent elsodró féktelen vad roham!
Orkánüvöltés, vértől vörös láng:
Éjhasító villámló-iszonyat!
Valami elviselhetetlen, pusztító,
Sikoltó-kínhalál, szörnyetegvégzet.
Pokolra taszító, lángokkal borító,
Hited-hamvasztó tűzfolyam fénye…
Csak ne ez!!!
E hűvös, rezzenéstelen
Néma-semmi, ami körbe ölel
Közönyös-hangtalan, süketen.
Éreznie kellene a kihalt csendet
Hallania kellene a néma ravatalt!
Hívogató sötét hold
Némán prédára vadászva csábít.
Vér a vérben, éj az éjben
kárhozat a kihalt szívében.
Tudván, egykor örök életre lelt
Mára nem vár rá se szégyenkereszt,
sem mindent megváltó szenvedés,
Mert ha akarja, ha nem,
naptűzön, ég csak ég!
Alvók s élők csábít a vadrománc
éji ködbe burkolván ösztöne hajt
vérre éhen áldozatra vár
áhítatra kötelező szenvedély
hát vér a vérben, éj az éjben
jöjj velem élve kell nekem!