Mikor hoz enyhülést, mikor dagaszt
vad hullámokat? S ha tombol, mit akarhat?
Miért nem talál sehol nyugalmat?
Mért sír éjeken fájó, bús dallamot?
Kóbor lélekként miért andalog,
bolyong a dombtetőn, avart kavarva,
majd megszűnni látszik magára hagyva
a földet, vizet, eget mindörökre.
Ilyenkor talán az idő is megáll…
Hallod? Tövis serken a rózsabokrokon…
Szél támad ismét, az idő nincs messze már…
süvít felém, kezében keszkenője,
hogy felszárítsa a könnyet arcomon.
9 hozzászólás
A versed eszembe juttatja Verlaine Őszi chanson-ját. A hangulata éppen olyan bús. Nagyon tetszik, gratulálok.
Kedves Colhicum!
Köszönöm, hogy elolvastad, és örülök, hogy tetszett!
Gyömbér
Szép!Remekül fested a hangulatot,nagyszerűen készíted elő a befejezést.s az remek.
Gratulálok!
Köszönöm gyogyo, örülök, hogy tetszett!
Hát kedves Gyömbér, a többi műved is unicum, de ez gyönyörű!
Szeretettel:Kriszti
szia!
rengeteg-rengeteg kérdés…
nyugtalanság, zaklatottság, reménykedés…
érdekes, hogy a szél sok költőt késztet érzelmi
felindulásra. Lásd nálam pl a Tegnapok szele c.
bár én írtó messze vagyok a költőktöl…
na de…
ebben a versben választ vársz valamire, ami
jelentős érzelmi tényező az életedben!
szeretettel leslie
Szia!
Megtaláltam versedet a szélről, ami remekül sikerült! 🙂
Gratula!
Köszi Boer!
Már alakul a másik kettő, lehet, hogy egy versbe is beleférnek… 😉
Gy.
Kedves Gyömbér!
Ez nagyon ott van! Szinte éreztem olvasás közben, ahogy arcomat cirógatja a szél, s hallottam, ahogy serken a tövis a rózsabokron:)
Üdv: Borostyán