Zaklatottan csoszogok hazafelé,
fájó gondolatok kavarognak bennem.
Milyen jó élni! – Eszedbe jutok vajon,
ha majd megpihenni, a mennybe mentem?
Még kapaszkodok- álmodik redőző,
ám még nem öreg, zöld vágyakozó szemem.
Nézd! A csipkés hegyormokat még hó fedi,
sóvárogva nézem, könnyemet nyelem.
Aztán itt a kék tó. Most csöndes, békés,
gondjaim kámforrá válnak, szétfoszlanak.
Lehull lelkemről az a rút, szoros béklyó,
ábrándjaim a széllel kalandoznak.