Jött a vihar, s fát tövestől tépett,
az út mentén sokáig haldokolt,
nem szórt rá a világ búcsúzó igéket,
az éj sem suttogott vigasztalót.
Testemből tépett ki egy éjjel
valami ismeretlen, titokzatos erő,
azóta keresve szállok a széllel
– talaját a fa -, hátha még belenő
valami simító, lágy szellőszerelembe,
és harmatot könnyez a hajnali ég…
De jó lenne élni kezeddel kezembe'
és szemedben látni a kelő napot még…
8 hozzászólás
Kedves András!
Néha az emberekben a szellemi viharok nagyobb kárt tesznek, mint a természetiek. De az ember is a természetnek egy része, és őneki is megvan adatva az a tulajdonság, hogy egy vihar után, ugyanúgy mint a természetben, minden új életre kell,De az embernek van egy hatalmas elönye a természettel szemben, a természet kidöntött fája meghal, és helyetteúj fa nöl ki, a szellemi viharban kidöntött fét az ember újra életre keltheti, mert ő úgy lett felépiveve. Eötvös Józsefnek van egy idevaló kis idézete:
"Az élet viharaival szemben olyan légy, mint a madár, amely, ha a fát kivágják alóla, nem a mélybe zuhan, hanem a magasba száll."
Ha megtudjuk tenni, a szellemi fánk újra életre kel
üdv Toni
Köszönöm, kedves Toni!
A remek idézetet külön is!
örülök, hogy tetszett
András!
Jaj de szép ez a szerelmes vers.Kívánom,hogy a vers két sora ott a végén megtörténjen,úgy legyen.
Szeretettel üdv:hova
köszönöm, kedves Hova:)
Nagyon szépek a szomorú versek, főleg ha hozzáértő költő írja.
A te versed ilyen!
Gratulálok!
Alberth
Olyan megható, fájó és gyönyörű!
Kedves András, nem hiába mondják, hogy a fájdalom hozza ki a legszebb írásokat az emberből, ezt a versed be is bizonyította!
Gratulálok!
Üdv: Csilla
köszönöm, Alberth
köszönöm, kedves Csilla
örülök, hogy tetszett