Szep-tenger

Elfáradt az égbolt a nyaralása alatt,
s a nagy korong is, mint a zsémbes vén,
gyenge markával elejti a napsugarat
és már nem mászik a csúcsra dél idején.

Ferde fények kerülgetik a hajladozó árnyat,
míg megtelik az udvar tarka, csörgő levéllel,
s elhullott minden színe a nyári-virágnak,
míg mi barátságot kötünk a beszökő egérrel.

Melankolikus dallamok hajladoznak a szélben,
hazugság hinni, hogy nem a tél közeleg,
és kedvesem vállát szorosan átkarolva,
ő fázósan bújik hozzám, még közelebb.

Sétánk alatt, a nyár végi homokos úton
nyárfáink meghaló paplanja hátán,
magamban azt kívánom én egy percig,
e békés eget, bár mindig ilyennek látnám.

Midőn vacillál felettünk a természet föle,
a kacagós nyárból még semmit sem feledtünk el,
oly lágyan ringat andalgásba a langy szellő öle,
hogy most a világ ezernyi baja sem érdekel.

Békés még a világ teteje, mint a Jézusi akol
Nem zakatolnak felettünk ijesztő nagy viharok,
s ettől a tengernyi kéktől, s párom őszi illatától,
lelkemben én is legalább annyira békés vagyok

Majd, ha ideérnek a gonosszá érett zord idők,
akkor e képből tápláljuk meggyűrött lelkünk,
sejtelmes emlék-álmokból merítve erőt,
megtalálunk téged kéklő szeptemberünk