Megpillantám fénylő csillagok alatt,
egy lányka gyönyörű orcáját,
ragyogó mosolyát,
tündöklő gesztenyebarna szemét,
s gyöngéden rám pillant,
s mire észbekap,
együtt ülünk a fa alatt.
Oly gyámoltalan, s szűzies,
oly szerethető, csodálható,
boldog, hisz szépségével beragyog a táj,
s érzem, szerelme éget, szinte fáj,
alakja, kerek s nőies,
nem véletlen teremtette a mindenható!
Szerelme átjárja testemet,
ám az útközben elveszett,
nem találja a helyes utat,
hiába keres, kutat,
örökké szívem rabságába esett,
hisz ő is tudja,
mindvéig engem keresett,
s mit eltakar az öreg fűz,
s mit enged a szeplőtelen szűz,
szabadba engedjünk szerelmünk elveszett lángját,
örvendezve, hogy megtaláltuk lelkünk, szívünk párját!
2 hozzászólás
Ez egy nagyon érzelmes, szép vers; kívánom, hogy tényleg megtörténjen – ha eddig még nem történt – az életedben! 🙂
Kalina
kösuönöm szépen, örülök neki, hogy tetszett!!:)