Szeptember közepén a nyár
még itt van, érezni ízét.
S valami szomorú magány
nyomja az ember bús szívét.
Napsugár mosolyog reád,
mint örök időfoglalat.
Ám benne igazgyöngy gyanánt
merengő álmok alszanak.
Gyöngházfény-mosoly illanó,
az ősz még titkos sejtelem.
Tüzes táltosként vágtató,
telivér nyár már nincs jelen….
Hűs fuvallat, új érzemény,
még zsenge mint friss lehelet.
Köldökzsinór rőt kés hegyén,
ősz a ma született gyermek.
Szeptember közepén nem sír,
ki álmokat temetne el.
Lelkünk sebére ősz az ír,
ha már a nyárnak menni kell…
3 hozzászólás
Kedves Albert!
Szépen írtad el az ősz beköszöntét, a nyár elmúlását. A képek is különlegesek. A versből kiérzem valahogy az újjászületést is, még ha pont az elmúlásról is beszélsz. Bár már a tavasznál tartanánk… Üdvözlettel: Szilvi
Kedves Albert!
Az ősz… mint versed is némi lehangoltágot rejt magában, nekem is hasonló gondolatok jutnak eszembe, pedig az ősz gyönyörű színeit semmi más nem pótolhatja.
Egyedi módon, szép gondolatokkal, hozzáértőn alkottad meg ezt a versedet is, amint azt már Tőleg megszokhattuk.
Különös módon tetszik a befejező mondata.
Szeretettel: Kata
Gratulálok, ahogy megírtad az átmeneti időszakot. A nyár még itt van, de elmúlásával az ősz már kopogtat.
Üdvözöllek: oroszlán