Hiába tiltakozom, nem akarom
az agyamat szétfeszíti az érzés
csak téged zakatol a gondolatom
pedig belőlem te sohasem kértél.
Szellemem esztelenül egyre kattog
milyen fájdalmas az öntudati lét
szuperegómon szürke hályog sajog
nem űzi ki belőlem a szenvedélyt.
Boldogtalan lelkem áldozati oltár
bár rám zúdítja árnyát a félelem
s hajamnál fogva üt, vág, ráncigál
bársonyos takarómat nem engedem
jöhet értem akár ezer kínhalál
gyémántszó amiért vérzek; szerelmem.
4 hozzászólás
Kedves Noémi!
Ez a szerelem nem az igazi, de ezt ki is lehet érezni a versedből.
Akár az is lehetne a címe: szonett a meg nem értett szerelemről.
Tetszett a versed, igazán.
Üdv: József
Köszönöm kedves József, mert oly hűségesen olvasod irományaimat!:)
Kedves Noémi!
Szép szonettet alkottál a boldogtalan szerelemről.
Igazán jól megfomázott, jó verset írtál.
Szeretettel: Kata
Szia Noémi !
Aki még nem volt szerelemes ez alapján halálra ijed a szerelemtől. 🙂
Ezt is fogom még olvasni a jövőben.
Üdv.: Patyolat