Ahogy még a termeim fényében várok.
Mennyi év kopott meg, az a szerelmi zálog.
Mintha csak, ma mentél volna el végleg.
Perceim emlékébe érnek, szerelmi vétkek.
A kandalló tűzében égnek gyarló képeink.
S a sors oly ostoba díszlete, mára már elfáradt.
S kedvesem, erre nincs, s sose lesz bocsánat.
Soha nem feledem, soha nem tehetem.
Viharos nyári kék ég alatt vártalak.
Fűzfák hajoltak egy ütemre, s szíveinkre.
Mennyi év kopott meg, az a szerelmi zálog.
Csókod párnájába, vésett ábrándok.
Szüntelen elveszett gyémántok.
Mit tehetek, ha ott várok, míg élek?
Ha szerelmemre nem hajol a lélek?
Mennyi év kopott meg, az a szerelmi zálog.
Kastélyomba, árván, hűen ,te rád várok.
1 hozzászólás
Kedves Alkonyi felhő!
Szépen fonod a verseid szálait.
Nagyon helyes, hogy a korabeli versalkotók módszereit vezetted be, formailag azok alkotásait, s nem a helytelen, gyakran divatos versformát használod.
Ez a vers is tartalmas, formás, szép rímekkel díszítetted ki.
Azonban kerestem, kutattam, végre rájöttem, hogy miért nem olvassák a szép verseidet.
Jó lenne, ha mások alkotásait felkeresnéd, meglásd, akkor mindjárt többen jönnek verseidet olvasni.
Nekem tetszik ez a versed, a többieket is szívesen olvasom.
Szeretettel: Kata