Fények léptek a szobába, ahogy ruhád ledobtad,
csak néztelek, néma-mozdulatlan, csak csodáltalak,
magad voltál a nap, a hold, a kék-fénylő csillagok,
mint királynő léptél felém, nem tudtam – most álmodok?
Melled rezdült minden lépésnél, hívta, várta kezem,
csípőd íve hullámzott át hasadon lágy ütemben,
izmos két combod képzeletemben már fonódott rám,
szólni, dicsérni akartalak, de néma maradt a szám.
Csak a vágy beszélt szememben, mosolyod felelt nekem,
hozzám simultál, s a tűz ölelt át – érzem, megégtem,
már csak testünk parancsolt, öled s férfi voltom benned,
melled markoltam, te szám haraptad, éreztem véred.
Körmöd mart hátamba, húztál magadba, mély gyönyörbe,
a selymes fekete lepel közti nedves örömbe,
lüktettél, combod fontad derekamra, sikoltottál,
benned éltem, élveztem, örökre magadra kulcsoltál.
Nem volt tabu, minden mi te vagy megkaptam, és te is,
szánk játszott lábak között, egymást szültük – genezis,
nem volt már külön világunk, magamra öltöttelek,
hiszem, valaha Erosz és Afrodité volt kik így szeretkeztek.