Mutassa a harcod,
Amit lelked két oldala vív,
Míg hozzám sírva szól a benned nyugvó szív.
Szeretném, hogy üveg szívemre
Dobj kőt, s aztán mondd nevetve:
„Eltörtelek, te élő-holt, te gaz,
Mert nem volt egyetlen szavad sem igaz.”
És szeretném, hogy ezt tedd,
Az életem – mit nem is élek – elvedd,
Szólj hozzám, mintha gyűlölnél.
Ó, bárcsak észrevennél…
5 hozzászólás
Szia Babám!!
Nagyon szép lett, ügyes vagy.
Pill…
Nah, elolvastam még egyszer, jajj, nagyon jó lett!!!
Olyan bánatos…
Puszi!
Kini
szijjja!
Köszi a kritikát! szomorú lett, vagyis olyan ilyen-olyan, pedig nem is annak indult… de a zene teszi.
Szia!
Én most olvastam először ezt a verset, hogy módosításra adtad be.
Tudod az jutott eszembe, hogy milyen érdekes, hogy általában azok nem értenek meg minket (nevezzük egyszerűen műszerető embereknek magunkat), akikhez szólunk…
Szóval lényegében pont ezért több ez a klub, mint írók gyülekezete, mert mi észrevesszük, amit írsz és mondassz..
Köszönöm, tetszett a versed!
Gyémánt
Én pedig köszönöm, hogy írtál 🙂
jól esik, hogy tetszett, a vers – ahogy a legtöbb – úgy született, hogy éreztem, hogy van bennem valami, amit le kell írnom. és nem tettem mást… leírtam.
Köszi!
Ez a versed is telítve van érzelemmel!!!
S az utolsó sor…hát az nagyon szívfájdító.
Köszönöm az élményt.