Szertartás

Felöltözött gyászruhába az ég,
sikoltanak a fák, dombok, hegyek,
varjúkárogástól rezzen a lég,
szárnyak kőröznek a lombok felett.

A felhők lassan könnyet szitálnak,
ahogy jő a hőség koporsója,
s belefúródik a föld porába,
mintha az szégyellnivaló volna.

A nyár utolsó útja ez megint,
a vihar már búcsúdalra hangol,
fennen mély akkordokat penderít,
a messzeségben villám csatangol.

Megérkezett a zokogás, zuhog,
esőcseppeken a szél hegedül,
a vonóját foghatják mágusok,
mert valami fekete lyukba gyűr.

Az égbolt szomorúságot szór szét,
már csak emlék a bikinis csend,
mint manapság az inka vagy azték,
s most minden fekete szalagban zeng.

Ázik a ház eresztől a falig,
halott a július, mozdulatlan,
egy pocsolya amott, egy tócsa itt
sárban fog dagonyázni a vadkan.