Szilánkok

Szívembe kék repesz talált,
s hallom odafenn az légben,
csörren az égbolt s nyílik éppen..
mint üveg sebéből a repedő szilánk,
szívembe kék repesz talált.

Hidegen is égő vagy, miként az űr,
melytől tegnapig mindenkit óvtál,
földünkbe töretlen ívben ráhajoltál,
s most betörsz, szúrsz, csípsz..

Jaj! Még szétrepedezik az ég,
és a csillagokat törtvonal szabdalja szét,
mint diktátorok ágyúi idelenn a határokat,
hogy végül felpöndörödik az országok égett, vérző széle.
S akkor az ember, ki feltörte a földet,
ki talpa alatt mindent felosztott,
vonalzókkal, utakkal, kézzel, vérrel,
sziklát kavicsokra, kancsót cserepekre,
és két markában nem tudja újra gyúrni őket,
felnéz a nagy egészre, (hol sejti azt)
s ijedtében kiejti kezéből a pici szilánkot,
mit a földi viadalból kihasított,
s tört-torz tükörként rian rá a megtagadott égbolt.

Egy szálka szívembe talált,
tán az esőerdők bokája fölött
kidöntött fák reccsenéséből való vagy,
ahol mint páratlan üres cipők
merednek a tönkök szebb reményeik
elhaló gyökerei fölött.

Tán az ígéret földjét kutató,
bolyongó, korhadó hajó deszkázatából
pattantál ki, keringve semerre,
térképtelen vizeken, s_hol a
léket kapott hajóból merik ki a reménytelenség vizét.