Szilveszter éj

Szilveszter éjjelén szárnyra kél az idő,
villámvágtában száguld felénk a jövő.
Ki sirat, ki vigad, újabb év hever mögöttünk,
az óévet részeg hévvel, utoljára köszöntjük.

Kong az óra, a másodpercmutató kattan,
egy pillanatra, pontosan éjfélkor megáll.
Gondoljunk vissza az elmúlt esztendőre,
oly végtelen az élet, de megbújva vár a halál.

Esztendőről esztendőre vándorolunk,
deres lesz hajunk, szívünk, csizmánk kopott.
Időzsákból kiosont percek hangja petárdaként ropog,
Ingujjunk elhasadt, nagy kár, hogy hiába foltozzuk!

Szem-szembefonva, egyre csak előre megyünk,
mulatunk, búcsúzunk, felidézünk, elfeledünk.
Felettünk az idő múlását csak akkor észleljük,
mikor üt az óránk, bizony, vénné öregedtünk.

Felnézünk az égre, Istenem, megint havazik!
Nem értjük, miért van oly kevés időnk Tavaszig.
De élünk! Éljük az életünk, addig, amíg meg van írva,
ajándék minden esztendő, reméljünk, az Úrban bízva.

Minduntalan dédelgetjük magunkban vágyainkat,
megvalósított és megálmodott vakmerő kalandjainkat.
Elhunyt szeretteinkre azt hisszük, méltón emlékezünk,
közben önzó módon, ki máson, magunkon jár az eszünk.

Gyarló az ember, mégis szép, ha szemében ott az élet,
amit minden óév eltöröl, de mégis, mindig újraéled.
Egyszer eljő értünk a Végzetünk, s végleg lecsukja szemünk,
de hiszem, minden szilveszter éjszakán mégis jelen leszünk!