mikor épp csak rám mosolyogtál,
mikor épp csak hozzámértél,
s óvó karral átöleltél,
most múlt el mindez.
Rád nézek, és könnyezik a szívem,
túl sok már ez a teher nekem,
túl sok bennem már ennyi érzelem,
régóta feszít a Szerelem,
várlak, míg lehet.
Tudom, nem lehetsz enyém,
szívemben még él a remény,
belül lágy, de kívül kemény,
másnak tán még több az esély,
nem tudok így élni.
Ám bármi történjék velem,
(enyém leszel, vagy szakad szívem)
tudd, hogy mindig szeretni foglak,
szívemből kitépni sohasem tudlak,
nem foglak feledni.
2 hozzászólás
Tetszik a versed szépen rendezett formája, de a tartalma is. Akár fájó szerelemnek is lehetne címezni, mert egész végéig átvonul rajta a fájó ézelem. Egyben meghatónak érzem a kitartó vágyat.
Üdvözlettel: Kata
Szép szerelmes vers, bánatosan lágy, de kemény az elhatározásban.