sárga cikkjeit
felfalja lassan a
fényéhes horizont.
A láthatatlan lelkiismeret
füstös bűzzel ég,
pedig a múlt igen rég
elnyomta csikkjeit.
Forró bűnétől a lélek
többé ne izzon:
a szél felhőket dobál a
szikkadt égre.
Tiszta vizüktől hömpölygő
árba fullad a hazugság.
– Pár őszinte szó után a
homlok sem izzad végre –.
Mondd, mit ér nekünk
a hallgatás?
Egy elsuttogott „sajnálom”
csak nyamvadt
hanghatás,
s a csendes eső sunnyogón
csordul el?
Vagy zivataros viharban az
élet pezsdül fel,
s hang buzdítón
lendül el?
Csak a tett az, mi mellőlünk
sosem mozdul el?
2 hozzászólás
Ez valóban így van, ahogyan a versedben megírod. A tettek beszélnek, és bizonyságot képesek adni mindenről. Gratulálok, újra egy jó verset hoztál.
Szeretettel:Selanne
Köszönöm a gratulációt, igen jól esett, mint mindig tőled :)) Megnyugodtam, hogy agyament fogalmazásom ellenére érthető, amit összeszedettebb magyarsággal is megírhattam volna :))
szeretettel: B.